Hétfőn elköszöntem a szárföldi papától. Kicsit szomorú voltam, de anyu jobban, úgyhogy inkább őt vigasztaltam. Igyekszem azóta is jó kisfiú lenni, hogy minél könnyebb legyen neki, mert sajnos az apukám napközben kénytelen dolgozni, hogy nekünk jó legyen. Legalábbis azt magyarázza esténként, amikor hazaér.
Azt hiszem egyébként, hogy a pocakom már sokkal jobban viseli a megpróbáltatásokat, így aztán most kísérletezünk, hogy köményes csepp nélkül mi lesz a helyzet.
Volt kis aggódás az elmúlt napokban (főleg anyu részéről) a súlygyarapodásom miatt. Azt mondta a védőnéni, hogy nem híztam eleget, és hogy szerinte anyu nem tud nekem eleget enni adni. Én ezen picit csodálkoztam, mert nem éreztem éhesnek magam, igaz, hogy néha eluntam a szopizást, és elbóbiskoltam, ha már túl nehéz volt a meló. Azóta anyu kitalált valamit, ami miatt minden jobban megy. Anyu is megnyugodott, úgy tűnik vaklárma volt az egész (ha engem kérdez, már az elején is megmondtam volna). Nincs a súlyommal semmi gond, egyszerűen csak az elején voltak tartalékaim, de pár napja már teljes sebességre kapcsoltam. :)
Meg hát amúgy is kosarasnak készülök, már 59 cm vagyok, s hát ki látott már dagi sportolót?
No egyelőre ennyi, most hagyom szegény szüleimet picit pihenni, amíg én alszom a következő evésig.
Jaj, majd elfelejtettem elmesélni, hogy a szárföldi papával voltam kocsmázni! Állítólag csajozni is akart vinni, de azt mondta, a belga nők erre alkalmatlanok. Cserébe hatalmasakat sétáltunk a szakadatlanul zuhogó esőben, ami engem nem hatott meg, mert hiperszuper esővédő van a babakocsimon, a papa meg rendíthetetlenül állta a sarat. Hiányozni fog...
Itt a kocsmázós kép. A pincérnő valamit félreérthetett, így én, mint a főszereplő, majdnem lemaradtam, de azért higgyétek el, az ott én vagyok a kocsiban...:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése